Ami a halál után következik

2006. március 19.
dr. P. Tóth Béla

Ami a halál után következik

Lekció: Máté 22,23-33
Textus: Máté 22,30

“A feltámadáskor sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint Isten angyalai a mennyben.”

Imádkozzunk!

Istenünk, megvalljuk előtted, hogy bár gyermekeidnek valljuk magunkat és hívő emberként tartjuk számon magunkat, a szívünk mégis minduntalan bezárul előtted és önmagára hajlik vissza. Eltölt bennünket a saját életünk, annak minden gondja és baja, öröme és szorongása, és alig marad időnk arra, hogy a te dolgaiddal foglalkozzunk. Pedig nem vagy távol tőlünk, ahogy magad mondod igédben, itt vagy a jobb kezünk felől, mi mégis szinte mindig úgy élünk, mintha te egyáltalán nem is volnál. Bocsásd meg a sok hitetlenséget, ami döntéseinkben, cselekedeteinkben és még beszédünkben is megnyilvánul, és főleg bocsásd meg, hogy elfelejtkezünk emberi életünk múlandóságunkról és úgy élünk, mintha mi volnánk a te helyedben. Szeretnénk most lélekben felnyílni előtted, megérinthetővé válni számodra, segíts minket ebben. Vágyunk a közeledre, valljuk jóságodat és várunk Lelked eljöttére. Szólíts meg bennünket, kiálts ránk, ha egészen süketekké lettünk már és arra van szükségünk, ébressz fel hamis álmainkból és adj nekünk erőt, szeretetet és józanságot. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket imádságunkban!

Ámen.

Igehirdetés

Földi életünknek bizonyosan az egyik legnagyobb megrázkódtatása az, amikor elvesztjük valamelyik szeretettünket. Tényleg úgy csendül fel a hír, ahogyan a költő mondja, mint a puskalövés, meghalt! Megmozdul ilyenkor az ember lába alatt a talaj, hirtelen azt sem tudjuk, mit gondoljunk és kavargó érzések járják át az embert, a lélekben talán soha nem hallott hangok szólalnak meg – mert hiszen hirtelen minden megváltozott.

A régi emberek azt tartották, hogy az aranykorban az emberek bizonyosságban éltek – a veszteség és a gyász azonban éppen ezt veszi el tőlünk, a bizonyosságot. Megesik, hogy hirtelen nem tudjuk megmondani, milyen utcában is lakunk, nyitva felejtjük a lakás ajtaját, összerezzenünk egy csengőszóra és még sok más jel mutathatja, hogy az életünk házának talán egy talpkövét vesztettük el, életünknek egy darabját, egy nagyon fontos részét és most ott állunk üresen és bizonytalanul, megrokkant élettel és megrokkant bizonyossággal. Nem véletlenül szoktuk úgy fogalmazni a gyászt, mint amit megrendülten veszünk tudomásul. Valóban megrendül az ember élete, mert a gyász valósága a mindennapokból kizökkent és valahogy nem tudjuk pontosan, milyen lesz a folytatás. Hirtelen sokkal nagyobb felületen érintkezik a lelkünk a kimondhatatlannal, mint a köznapokban, hiszen egy olyan világ jön ilyenkor közel hozzánk, amiről alig tudunk valamit és még az sem biztos. Valósággá lesz a megfoghatatlan, a megérthetetlen, és alázattal kell elismernünk, hogy nagyon kicsinyek vagyunk ehhez a kérdéshez mindahányan.

Nem csoda, hogy a Biblia lapjain is a legnagyobb témák közé tartozik ez a kérdés, hogy ti. mi az, ami a halálunk után következik ránk. Talán az sem csoda, hogy néhol felfűtött megvitatásokkal is találkozni ebben a témakörben, mint a mai vasárnapi olvasmányunkban is. Ahhoz, hogy megértsük Jézus szavait, amit ebben a dologban mondott, jó tudni, hogy más egyéb pártok mellett két vallási párt volt igazán fontos a korabeli Izraelben. Az egyik az un. sadduceusok pártja, akik a papi arisztokrácia tagjai voltak. Általában kiemelkedő műveltségű és nagyon jól tájékozott emberek, akik családtagjaiktól örökölték a legfontosabb papi tisztségeket és közülük kerültek ki az uralkodó elit tagjai, akik meghatározták az ország dolgait. A legtöbben közülük nem hitték a feltámadást és az örök életet. Istenhívőnek vallották ugyan magukat, amit a helyzetük meg is követelt tőlük, de a szívükben többnyire nem voltak azok.

A másik párt a farizeusok voltak, akik a törvény megtartásában jeleskedtek, szinte a telhetetlenségig törekedtek erre, és tisztelték is őket ezért az emberek. Ők hitték a feltámadást, de naiv, népvallási módon, vagyis a földi élet és a biológiai működések valamilyen meghosszabbításaként gondoltak rá. Ez a két tábor sokszor vitázott egymással, és most abban egyetértenek, hogy Jézust ezen a nehezen megfogható területen kell valahogy támadni és hitelteleníteni.
Mit mond Megváltónk az elbizonytalanító kérdések közepette? Ott, ahol egyébként is annyi, de annyi a bizonytalanság, ahol mindnyájan kezdők vagyunk és örökre azok is maradunk?

Furcsa módon egyetlen szót mond: Isten. Pedig mondhatna zengő idézeteket és hosszadalmas fejtegetéseket, magyarázatokat, amint a korabeli tanítók tették. De ő azt mondja, hogy az a baj, hogy nem ismeritek Istent. Rá lenne szükségetek, ha valamikor, hát akkor a halál közelében, de nem ismeritek őt. Nem tudjátok, milyen hatalmas, milyen végtelen nagy a hűsége és hogy nem azért teremtette az életet, hogy abban valami üres és értelmetlen játékot űzzön velünk, teremtményeivel.

Amikor Jézus az egész terjedelmes vitához szinte összesen Isten nevét teszi hozzá, akkor valójában leszűkíti a kérdést az egyetlen lényeges momentumra. A halál témájában lehet félni, lehet emlékezni és lehet talán még vitatkozást is gyakorolni, mint ott és akkor tették, de az egyetlen fontos kérdés mégis csak az, hogy van-e Istene az embernek vagy pedig nincs. Amikor a halál angyala megjelenik valakinek és világossá válik, hogy nemsokára meg kell válnia a testétől, akkor elkezdődik az alkudozás és néha az ígérgetés is talán, hogy ha most az egyszer még maradhatok, akkor mit fogok tenni, de ebben a belső beszélgetésben egyetlen döntő mozzanat marad: van-e élő Istene a léleknek, akinél hitet és útbaigazítást találhat az ismeretlen úthoz, ami rá vár, vagy pedig nincsen.

Ezért beszél Jézus itt Istenről, éspedig egyedül őróla, mert ha egész életemben nem lett is volna fontos az ő közelsége, itt, ezen a ponton tehetetlenné válok és árva kis gyermek leszek és nincsen semmi vigasztalásom önmagamban és a világban és semmiben, de semmiben, hanem csak egyedül őbenne. Amikor Jézus ezt szólaltatja meg, akkor arra bíztat, hogy nyugodtan vizsgáljuk fölül a sok egyéb bizonyosságot, amit viszünk magunkkal. Egészséges vagyok, rendezettek az anyagi körülményeim, talán vittem valamire, talán fiatal vagyok, talán nem szoktam ártani más embereknek és van és lehet még sok-sok más bizonyosságunk és jó, ha vannak ezek a bizonyosságaink. De ott és akkor ezek mind nem számítanak, mert egyedül ez a kérdés: van-e élő Istened, akiről tudod, hogy mindent tőle kaptál és mindent az ő kezébe fogsz visszaadni a maga idejében.

Egy példával hadd szemléltessük, hogy mit is jelent ez az “Istenre-szűkítése” a dolgoknak. Tanúja voltam egy beszélgetésnek, ahol valaki egy barátját kérdezte (idősebb emberekről van szó), hogy mostanában őt sokat foglalkoztatja, vajon ő fog meghalni előbb vagy pedig a hitvese. Annyira komoly kérdés lett ez mostanában számára, hogy feltette a kérdést, barátja szerint vajon melyik a jobb a kettő közül, hiszen szereti a párját, és nem tudja, melyik változat is lenne tulajdonképpen jobb a hitvesének majd. A barátja rámosolygott és azt kérdezte tőle: nem lenne a legjobb ezt a dolgot mindenestől ráhagyni Istenre, hogy ő dönthesse el?

Igen, ez a valaki szeretett volna bizonyosságot, de úgy a maga értelme szerint, Isten nélkül. Ki kellene találni, nekem, aki vágyom mindent előre látni, melyik is a jobb – de most tegyem ezt félre bátran és hagyjam rá Istenre. Nem is olyan könnyű néha feladni a magunk bizonyosságait, azt a tény elfogadva, hogy nem fog megmenteni a férjem, a feleségem, a gyermekem, de semmi és senki és nincs is rá szükségem, mert már megmentett ember vagyok! Leszűkíteni a sokra igyekvést az “egy szükséges dolog”-ra, és odafordulni valóban a soktól az egyhez, a világtól Istenhez, az élettől az azt ajándékozó szeretethez. Erre bíztat minket Jézus, amikor a nagy kérdőjel árnyékában Istent említi.

De megemlíti ő az Írásokat is. Szinte egy lélegzetre mondja ki: nem ismeritek sem az Isten hatalmát, sem az Írásokat. Bizony, erre is szükségünk van. Mert az örökkévaló szent Istent soha senki nem látta, ő túl van az emberi gondolkodás erejének határain, de a megnyilatkozásait megőrizte számunkra az emberi emlékezet. Ahogy egy helyen olvassuk, sokszor és sokféleképpen szólott hajdan az Atyáknak a próféták által, és most szólt nekünk az ő Fia által is. Ha az első lépés valóban az, hogy Istenhez magához visszataláljon a lélek, akkor a második Megváltó Jézusunk szerint bizonyosan az, hogy jobban és mélyebben és megbízhatóbban ismerjük az Írásokat, amik őróla szólnak.

Itt tehát életünk szellemi tartalmának komolyan vételéről van szó. Mert lehet az ember életének tartalma a tévézés és a horgászat és a pohár sör is, de ott fog majd vádolni egyszer a saját lelkiismeretünk, hogy mire is használtuk ezt a földi életet, milyen nyomot hagytunk magunk után, milyen utat jártunk be az évtizedek alatt. Az archaikus szent könyvek szerint az életét bevégző embernek legelőször is kezébe adnak egy könyvet, amibe be vannak írva a cselekedetei.

Beleborzong az ember, hogy ha egyszer tényleg szembe kell néznie a szavakkal, amiket kimondott, a hamisságokkal, amiket megengedhetőnek tartott, a szeretetlenségekkel, amikre esetleg a benne lakó gyűlölet mozdította valamikor. Ugye, néha jobb lenne elfelejteni, de nem lehet, mert elénk jön minden, amit tettünk, és visszük magunkkal a halálunkon át is abba a másik világba, ahol már nem tudunk dönteni, ahol már minden készen van, és minden elvégeztetett.
Milyen nagy dolog, hogy ezt a szót, elvégeztetett, Jézus nem csak magáról mondta ki a kereszten, hanem értünk is.

Amikor roskadozunk tetteink vagy éppen mulasztásaink súlya alatt, megemlékezhetünk erről: Uram, te értem is szenvedtél a kereszten! Belekapaszkodom kegyelmedbe, számítok irgalmas bocsánatodra, mert tudom, hogy te még a gonosz miatt is bánkódol. Ehhez kell ismerni az Írásokat, hogy nem csak e világ szellemi termékeivel éljek, amik közt annyi salak és annyi mérgező anyag van, jól tudjuk, és ne csak kenyérrel éljek, mint olyan sok millióan ezen a világon, hanem minden igével is, amik Istentől származnak. Lesz majd bizonyosságom életem megrendült és megrendítő pillanataiban, nem magamtól, hanem attól, aki megszólít és néha nap rám is kiált. Kiálts rám, Istenem! – igen, éppen erre van szükségem. De jó, ha megállítasz, de jó, ha elgondolkodtatsz, és a legjobb, ha megtöltöd a szívemet vigasztalással.

És akkor nem olyan fontos többé, hogy kié lesz az asszony odaát, ha hét testvérnek is felesége volt – mert tudjuk már, hogy az odaát való élet nem ennek a földi, biológiai életünknek a meghosszabbítása, ahogy a farizeusok gondolták Jézus idejében, nem is maga a semmi vagy a teljes megsemmisülés, ahogyan a sadduceusok gondolkodtak ugyanerről. Hanem angyali lét, immár teljesen Istenre utalt lét, hiszen az angyalok azok, akiknek nincs saját szándékuk, mert ők csak azt akarják, amit Isten akar. Így kellene élni már itt is, de erkölcsi létünket magunkkal hozva így élünk majd a számunkra most még láthatatlan, szellemi világban is. Ki mennyire volt lelki értelemben éber, ki mennyi fényt pillantott meg életében, hogy aztán megvalósítsa azt családjában, gyülekezetében, városában, saját szívében is, azt viszi majd magával. Lesznek, akik alig derengő, pislákoló fényt visznek magukkal és lesznek, akik világítanak, mint a fénylő nap, az ő Atyjuk országában.

Így tanít minket Jézus úr arról, hogy mi lesz velünk a halálunk után. Éljünk ennek jegyében nyitott szívvel, szeretve az életet és szeretve életünknek azt a részét is, ami majd utána következik. Hadd szóljon ez a két életfél egymáshoz, hadd táplálják egymást kölcsönösen földi élet és örökkévalóság, és így gondoljunk azokra is, akik már elmentek közülünk a minden élők útján.

“Jézus, benned bízva-bízom, Elpusztulnom ó ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron Egyedüli győztes vagy:
Gyönge hitben biztass engem, Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram, Mindörökké boldogan.” (295,2 vers)

Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, ismeretlen számunkra az út, ami előttünk áll és hív bennünket is, de tudjuk, hogy hozzád érkezünk. Ez a mi vigasztalásunk és ez a mi erőnk. Hiszen te itt vagy velünk a földi vándorúton is, erőt adsz a megfáradtnak és az erőtlen erejét megsokasítod. Köszönjük, hogy van szavad hozzánk akkor is, amikor egészen betölt minket az élet vagy a halál, a bizonyosság vagy a megrendülés. Imádkozunk hozzád gyászoló testvéreinkért, hogy megbékélést és lelki megnyugvást találhassanak nálad. Töröld le könnyeiket, gyógyítsad lelkük szomorúságát és add értenük felséges hatalmadat, mi kegyes Urunk, ó irgalmas Isten! Tőled kérünk áldást betegeink gyógyulására, az aggódók megbizonyosodására és mindnyájunk szívbéli épülésére. Adj kérünk olyan elöljárót városunknak, aki a legjobban szolgálja majd közösségünk előmenetelét. Tőled kérjük a vezetést és az útmutatást minden dolgunkban, maradj velünk és angyalaid oltalmazó szárnyait terjeszd ki nem csak városunk, de hazánk és az egész embervilág fölött. Adj erőt a munkához, békességet és megértést a feladatok terhei alatt és élő hitet úgy életünkben, mint földi utunk utolsó óráiban.

Ámen.

Kategória: Igehirdetések, Kehely | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.